Nálunk többször van karácsony, mint bárhol máshol. Ez megint a vidéki élet egyik nagy előnye: én szerintem többször kapok ajándékot, mint te. Persze ehhez kell egy hű partner, aki feltétel nélkül szeret, akkor is a sarkadban liheg, ha rossz a kedved, vagy ha a munka miatt nincs időd minden nap az erdőbe vinni új szagokat találni.
Ő Sissy, a gyönyörű, díjnyertes szülőktől származó németjuhász kutyus, akit anyu anno Sziszivé degradált. Persze ő boldog ezzel a névvel is, és nem érdekli a nem is enyhe különbség neve angol és a magyar kiejtése között.
Tegnap is kaptam tőle egy különleges ajándékot. Onnan tudom biztosan, hogy nekem szánta, hogy az ajtó előtt hagyta. Persze nem tudhatta, hogy kilépve, és meglátva az ajándékát a torkomban ragad a sikoly. Harlem leggettósabb részén tévelyegve nem dobogott így a torkomban a szívem. Ő meg büszkén csóválta a farkát: „Látod? Neked hoztam. Örülsz?” Most őszintén: erre mit mondjak?
Óvatosan, akcióra készen, jó nagy ívben kerültem meg a hihetetlenül kövér patkány dögöt, ami az ajtó előtt feküdt. Odamentem a kutyához, megveregettem az oldalát, és közöltem vele, hogy „Hát mi a büdös francnak hoztad ide nekem ezt a nagy büdös dögöt?” Persze mindezt olyan hangsúllyal, mintha azt mondanám: „Ügyes, aranyos kicsi kutya, nagyon büszke vagyok rád!”. Milyen mázli, hogy a kutyáknak limitált emberi szókincsük van.
Az erdőben, a ház háta mögött a rókáknak arany élete van. A félig megrágott patkánydögök 1-2 nap alatt eltűnnek. Vuk meg forog a sírjában. Mert milyen az már, hogy Vahúr látja el kajával a rokonokat?
